Még mindig az impozáns freskókkal díszített hatalmas térben ülök Dáviddal, asztalon két kávéscsésze szinte már üresen, és mi még mindig beszélgetünk. Testünk ellazult állapotban, gondolataink szárnyalnak, az idő pedig rohan. És ekkor jut eszembe a kérdés, Dávid vajon miként bánik az idővel. Szokott-e tervezni, és ha igen, miként teszi azt? Elképzelem, hogy 8000 m-nél magasabb hegyeket mászni tervezés nélkül elképzelhetetlen, miközben elmeséli azt is, hogy a következő héten szabira megy, de még nem tudja hova.

Kimegyek azt Osztyapenkóhoz és elkezdek stoppolni. Az első néhány autó meg fogja mondani, hogy milyen irányba menjünk. Nekem rendkívül megkönnyebbülés, hogy nem tudom, hol leszünk este és mennyibe fog kerülni.

Továbbra is úgy gondolom, hogy kevés olyan ember van, akit magabiztosabbá tesz a bizonytalanság, mint a kiszámíthatóság. És Dávid ezen kevesek közé tartozik. Közben megtudom tőle, hogy természetesen szokott tervezni, és ahogy a példa mutatja, szereti a spontaneitást is. Az emberek életében mindegyiknek van helye, viszont az arányok eltérőek. Dávid, amikor tervez, átmegy az inspiráció, a tervezés, a megvalósítás, a bizonytalanság, az alkalmazkodás, a reflexió, és aztán az inspiráció, a tervezés, a megvalósítás, a bizonytalanság, az alkalmazkodás, a reflexió körén újból és újból. Nem pont így, de mindegyiknek van létjogosultsága az életében.

Nagyon fontos, hogy a céljaim valamilyen inspiratív forrásból emelkedjenek ki. Nagyon fontos, hogy nem fogadom el a célokat kritikátlanul. Mindenki javasolhat, de senki ne mondja meg, hogy mit csináljak. Ha van egy célom, akkor hajlandó vagyok tervezni, megpróbálok hozzárendelni eszközöket, megvan, hogy hánykor kelek föl, mit eszem, mennyit edzem, hány órát alszom, szóval dolgozom érte.

Megütötte a fülemet az inspiratív forrásból kiemelkedő célkitűzés. Inspiratív forrás… Mit is jelent ez? Ki vagy mi kell, hogy inspiráljon, amikor célokat tűzök ki? Hihetetlen tempóval elkezdtem gondolatban összegyűjteni a saját korábbi céljaimat, és mellérendelni az eredőjét. Vajon hány célom származik valamiféle inspirációból? És akkor bevillant, hogy mire is gondolhat Dávid, persze biztos nem voltam benne. Eszembe jutott egy konkrét eset, amikor egy baráti társaságban elkezdtem a vágyaimat megfogalmazni és szinte annyira pontosan le tudtam írni a környezetet, ahol vagyok, amit csinálok, ahogy érzem magam, amilyen illatokat érzek, ahogy hallom a tenger morajlását, hogy észrevettem, a többiek is elképzelték, és velem együtt utaztak. Ez a vágyam 3 éven belül valóra vált, és még mindig a valóságom része. Tudtam, hogy mit szeretnék, mertem nagyot álmodni, de konkrét célom még nem volt, hogyan fogom elérni azt. Aztán később megfogalmaztam a célokat is, melyek ebből a vágyból születtek. Talán ilyen az, amikor inspirációból tervezünk, tűzünk ki célokat?

Dávidnak fontos, hogy teret adjon az életében a bizonytalanságnak. A hegy az egy hihetetlen bizonytalan közeg, mert nem lehet uralni, folyamatosan változik, és idomulni kell hozzá. Ezért is fontos a reflexió, melyet korábban már említett. Dávid hegyet mászik, majd hazajön, és elkezd magának olyan kérdéseket feltenni, mint hogy „Mit kaptam ettől?”, „Miben változtam?”, „Az a néhány apró változás, ami végbement bennem, mit mond nekem?”. És aztán megint vár a következő inspirációra.

Szóval igen, tervez és elfogad struktúrákat. Azt viszont nem szereti, ha a struktúra kezdi el őt animálni.

Az rendben van, hogyha én tervezek valamit, de az nincsen rendben, hogyha a tervezés használ engem, hogyha a tervem uralkodik rajtam, ahelyett, hogy az én tervem lenne.

Feltűnt számomra, hogy Dávid úgy gondolkodik, mint egy filozófus, úgy hallgat, mint egy coach, és úgy van jelen, mint egy bölcs. Bevallottam neki, hogy ez jutott eszembe vele kapcsolatban, mire kicsit elmosolyodott, és bevallotta, hogy egy icipicit mindegyik igaz. Dávid filozófiát tanul, a coach-sága pedig leginkább tábortüzek mellett szokott előjönni, amikor bort isznak a barátaival, és az élet nagy dolgairól beszélgetnek, ahogy ő fogalmazott „össze-vissza halandzsázva”. J A bölcsességet bár kétkedve fogadta, a hozzászólásaiból, a jelenlétéből, és mindabból, ahogy az életet éli, én mégis megláttam benne a bölcsesség egy magas szintjét.

Mivel nagyon izgatottá tett az inspirációból nyert célkitűzés gondolata, ismét rákérdeztem, hogyan is érti ezt, illetve szerettem volna tudni, hogy amit elképzeltem erről, ne csak feltételezésként éljen bennem, hanem járjunk a dolgok valódi végére, és derüljön ki.

• „Célok és vágyak. Van-e különbség? Céljaid vannak, vagy vágyaid, vagy mindkettő? Látsz-e különbséget?” – Bölcskei Mónika
• „A céljaim fontos, hogy valamilyen belső forrásból eredjenek és ezt rendszerint a vággyal tudom azonosítani. Vágyom arra, hogy 8000 méter fölött legyek, mert megtapasztaltam, hogy milyen ott, és megtapasztaltam, hogy szabadít föl. Milyen nyers, brutális és megfellebbezhetetlen módon szabadít föl! Ezért kitűzök egy célt, mondjuk azt, hogy fölmásszak az Annapurna csúcsára. Aztán tervezek, aztán alkalmazkodom a bizonytalan közeghez, aztán reflektálok a megvalósult, vagy nem megvalósult célra. Azt hiszem, hogy ez nem egy vagy-vagy, hanem egy is-is. A sorrendiség az általában az, hogy először vágyaim vannak és utána céljaim. Azt hiszem, hogy a vágyak nélküli célok azok nagyon keserűek tudnak lenni.” – Klein Dávid

Dávid tovább magyarázta mindezt egy nagyon életszerű analógiával. Az, hogy elérje az Everest csúcsát, egy konkrét cél. Viszont az értelmét ennek az egész folyamatnak nem az Everest csúcsa adja meg számára. Vágyik arra, hogy bejárja ezt a teljes utat és az a célja, hogy fönt álljon az Everesten. A vágya nem szabad, hogy arra irányuljon kizárólag, hogy ott álldogál majd, amikor egyébként a legsebezhetőbb, mert akkor olyasmiket fog közben tenni, amikkel később nem fog tudni együtt élni. Vagyis megszegi a szabályokat, oxigénpalackot használ, csal. Hiába éri el a célját, egy keserű élmény lesz.

Érdekelt, hogy mostanában milyen kérdéseket tesz fel önmagának expedíciók előtt, és milyen következő célja van. Mielőtt elárulta volna, hogy tavasszal a Mount Everestet célozza meg, felsorolt néhány nagyon tudatos kérdést.

• „Ugye nem azért megyek hegyet mászni, mert amikor lejövök a hegyről, hegymászóvá változom?”
• „Ugye nem azért megyek expedíciózni, mert tavaly is expedíciózni mentem?”
• „Ugye nem azért ez a véleményem a szabadságról, mert tegnap is ez volt a véleményem?”
• „Ha kiderülne, hogy ez a harmadik legmagasabb hegycsúcs és már négy magyar megmászás van palack nélkül, akkor elindulnék-e? És ha a válasz az, hogy nem, akkor nem indulnék el.„ (Everest esetében)

Mivel már köztudott, hogy Dávid tavasszal ismét útnak indul, ezért nagyon érdekelt, hogy most miért is fog mászni.

Most azért mászok, mert pont abba a formába, pont azokba az élményekbe vagyok szerelmes. És ez szerintem fontos.

Az időnk lejártával azon gondolkodtam, hogy Dávid vajon most milyen szerepében is van jelen ebben a beszélgetésben. Vajon ki az a Dávid, aki most velem szemben ül, aki éppen nem hegyet mászik, aki éppen nem csavarog, aki éppen nem filozofál, aki csak úgy van, és beszélget egy számára idegen emberrel mindenféle elvárások, vágyak és célok nélkül.

Őszintén szeretem az Alkimistát, az életem egy bizonyos pontján mondott is valamit. Ettől függetlenül, ha választani kell, akkor mindig Füst Milánt fogom választani. Coelho azt mondja, hogy a dolgok így vannak. Füst Milán azt mondja, hogy a dolgok vagy így vannak, vagy sem. Ez a nagyon hiteles, nagyon mélyre ható bizonytalanság, ami nem esetleges és nem időnként tör rá Füst Milánra, hanem mindenre kiterjed, folyamatos és állandó. Azt gondolom, hogy én ilyen vagyok. Hadd legyen egy picike kis részem, amelyik megmarad bizonytalannak, amelyik nem tudja, amelyik mindenben bizonytalan.

Kép forrása: MTI Fotó: Mohai Balázs