Körülvesz bennünket egy hihetetlenül gyorsan változó világ, amiben egy biztos dolog van csak, az pedig a folyamatos változás. Változnak a rendszerek, változnak a célok és az elvárások, változnak a környezeti tényezők, és változnak maguk az emberek is. Nehezen hihető, amikor valaki azt mondja magáról, hogy az életében szinte semmi sem változik. Vajon mi lehet ennek az oka, és vajon tényleg így van ez? Folyamatosan hasonlítunk, viszonyítunk, méregetünk, különféle mércéket állítunk fel. Vajon ki és mi alapján dönti el, hogy egy változás minimális vagy markáns? Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket érintettünk nemrégiben Klein Dáviddal, amikor arról faggattam, hogy számára mit jelent a bölcsesség, és hogyan jelenik meg az életében. Ez az írás egy három részes interjúsorozat második része. Mivel nekem annyi kérdésem, Dávidnak meg annyi mondanivalója volt, kár lett volna a bölcsességről hallottakkal összesűríteni az alábbi értékes gondolatokat.

Olvastam Dávidról, hogy 13 éves kora óta mászik, így számomra evidens volt a kérdés, vajon mi változott benne és körülötte az elmúlt közel 30 évben. Dávid izgalmas módon válaszolt a kérdésemre, ami számomra azt is jelentette, hogy valami rendkívülivel állok szemben. Elmesélte, hogy a bátyja egyetemi tanárként a hallgatóitól egyszer azt a kérdést kapta, hogy mindaz, amit tanulnak, vajon milyen hasznot hoz majd nekik a jövőben. Erre ő példaként hozta fel Dávidot a következőképpen:

Az emberek túlnyomó része az élete során nagyon-nagyon sok mindent csinál, nagyon sokat változik, de ez alól a szabály alól is van kivétel, az én öcsém. Ő elkezdett mászni és csavarogni tizenhárom éves korában, és mind a mai napig lényegében ugyanazt csinálja. Ez azonban ritkaság. Majd elválik, mi értelme van ennek a kurzusnak…

Hogy mit is akart ezzel mondani? Minden bizonnyal arra szeretett volna rávilágítani, hogy ritka az, ha az ember 13 éves korára megtalálja, mit akar élete végéig csinálni, és tudja, hogy mi mire való, miből milyen hasznot húz majd, és mi az, amivel egyáltalán nem érdemes az idejét tölteni. Dávid úgy érzi, hogy drámai változás még nem állt be eddigi élete során, és pont ezért az a néhány változás, ami mégiscsak bekövetkezett, számára kirívónak bizonyult. Általában az emberek élik a hétköznapokat, vannak terveik, némelyeknek ambiciózus terveik, mint pl. körbe utazni a világot, jobbá tenni a társadalmat, vagy a világ elsőszámú festőivé és íróivá válni. És akkor történik valami….

Velem nem történt semmi. Annak idején szerettem csavarogni, szerettem hegyeket mászni, emberekkel üldögélni és beszélgetni, nézni a csillagokat a tábortűz mellett, és lényegében ma is ugyanezt csinálom.

Ez a „történik valami” kíváncsivá tett. Vajon hogy értette? Aztán rájöttem, hogy mire gondolt Dávid. Elmondta, hogy úgy érzi az ő életében nem történt meg az a valami, ami másokat eltérít az álmaiktól, ugyanis ő mindig is ebben a valamiben élt, ez a valami vette körül, és csak a játszótér nyílt meg egy kicsit, a kilengések nőttek meg. Valójában semmi más nem történt, mint amit mindig is szeretett csinálni, mint amire már nagyon fiatalon rátalált. Szerencsésnek érzi magát azért a támogató szülői háttérért, amiben kiteljesedhetett, és nem kellett neki mások álmát megvalósítani. Maradtak a saját vágyai, melyekről ma már tudjuk, hogy igenis valóságosak.

Kíváncsiságomat és az impulzivitásomat nehezen tudtam leplezni, így szinte könyörögtem, hogy ossza meg velem azt a kevés, számára mégis kirívó változást, ami kb. 10 évvel ezelőtt jött el az életébe.

Észrevettem magam körül az embereket. Ez egy fontos tanulság volt számomra. Valaki, aki ennyire erősen foglalkozik önmaga megismerésével, az hajlamos arra, hogy ne vegye észre maga körül az embereket. Az, hogy észrevettem az embereket, megértőbbé is tett irányukba. Azt hiszem annak idején annyira határozott elképzelésem volt arról, hogy milyen a világ, és milyennek kéne lennie, hogy hajlamos voltam ezt az elképzelésemet másokra erőltetni. Ma már, ha valaki kíváncsi a véleményemre, talán elmondom neki, de még ez sem biztos. Ami biztos, hogy megszűnt az az igényem, hogy mindenáron hassak az emberekre.

Valljuk be, sokan vagyunk, akik szeretünk hatással lenni másokra, jó érzés annak a visszaigazolása, hogy valamit jól gondolunk, vagy csinálunk, ha valamilyen tettünkkel értéket teremtünk. Munkám során találkozom olyan vezetőkkel, akik nagyon éheznek a pozitív visszajelzésre, az önigazolásra, arra, hogy mások előtt ismerjük el őket. Számukra fontos, hogy megértsék őket, és szenvednek attól, ha megítélik őket. A fókuszuk saját magukon van, másokhoz mérik magukat, folyamatosan méricskélnek. Dávid ezt az én-fókuszt helyezte át másokra, mások megértésére. Ez az én olvasatomban magát a bölcsességet is jelenti.

Az emberek megváltoztatása iránti igényemet felcserélte a megértés igénye. Az önmagam átformálása iránti igényt is felcserélte az önmagam megértésének az igénye.

Dávid sosem szenvedett abban a nagyon kellemetlen betegségben, hogy a hegyek között hódító akart volna lenni. Kamasz korában is inkább önmagát akarta legyőzni, önmagát akarta meghódítani, de alapvetően nem a hegyeket akarta legyűrni, vagy meghódítani. Viszont így a jelenből visszatekintve a múltra, ez is csak egy múló fázis volt az életében. Ma már saját magát sem szeretné legyőzni, ennél szeretne jobban bánni magával. Ma igazából megérteni szeretné saját magát, a mászótársait és a hegyeket. Dávidnak ez egy markáns attitűdbeli változás az életében.

És mi van még? Vajon mi foglalkoztatja Dávidot még mostanában? Az már a beszélgetés korai fázisában kiderült, hogy Dávid nemcsak laza, de tudatos is, szereti a kihívásokat, és szereti mindig magasabbra tenni a mércét. Így gondoltam, hogy biztosan van még más fontos kérdés is az életében, ami nagyon foglalkoztatja, és amin filozofálgathat.  

Figyelek. Nekem az utolsó nagy, és erős ambícióm a hegymászás. Most azt figyelem, hogy a hegymászó Klein Dávid mit akar mondani nekem. Én már nem mondom meg, hogy melyik legyen a domináns. Érzem, hogy én vagyok a felelős az életemért, de felvállalom azt a felelősséget, hogy türelemmel várok arra, hogy mindegyik én megmondja, mit tud adni, mit tud felajánlani. Vállalom a nem-cselekvés felelősségét is. Vállalom azt, hogy ez már nem az én dolgom.

Már az interjú után, de még a blogbejegyzés nyilvánosságra hozatala előtt jelentette be Dávid, hogy Suhajda Szilárddal újabb közös kalandra indulnak, ráadásul most a szívéhez olyan közel álló nyolcezresre. Céljuk, hogy a magyarok közül elsőként oxigénpalack és teherhordók segítsége nélkül érjék el a Mount Everest csúcsát!

Hajrá fiúk! Mi szurkolunk Nektek!

Kép 1 forrás: Best FM

Kép 2. forrás: Facebook / Klein Dávid